...látomásaim vannak. Zavaros gondolatok, borzasztó rémképek. Hallottam a lágerek túlélőitől, hogy időnként merő passzióból felsorakoztatták őket, és beléjük lőttek. Jó játék. Volt. Volt? Hallottam, hogy a közalkalmazotti létszámleépítést modern, humánus, demokratikus módon oldják meg. Egyszerre bezáródnak az ajtók. Se ki, se be. Rég vége a munkaidőnek, ám az államszolga csak a Zurat szolgálja. Nincs családja, gyereke, gyógyszere, nem beteg, nem éhes, érzelmei sincsenek. Ha az ő telefonja szólal meg, elindul hát a Zúr helyi főszolgájához, és már indulhat is haza. Amíg van hova. Humánusan. Nem baj. Majd nő a foglalkoztatás a kényszermunkásokkal. "Akik nem 21. sz. módszerekkel dolgoznak" a Zúrnak. Látom, ahogy a havat a sok térdeplő fogkefével takarítja, a gazt életlen bicskával nyirbálja. Tovább tart. Sok az éhes szolga, nő a "foglalkoztatás".

Sokfélét látok. Látom, hogy sok éhes száj elveszi az ajándékot. Kicsiny kenyérmorzsát, kajapénzt, betevőnek valót, cserébe csak kicsit tapsolni kell, ha intenek. Pár óra, lehet, csak pár perc az egész. Kibírják. Látok régi képeket: a parasztok hírös büszkeségét: "a becsületem az enyém, azt nem vehetik el a Zurak!" - fülemben hallom dörgő hangjukat. Rég lehetett, kihaltak... vajon miért jut eszembe a régi büszke magyar ember, amikor a tapsolókat látom? Éhesebbek, mint a régiek?

Látok mást: a tapsolók sem tapsolnak már. Várják a postást, nézik a bankszámlát. Kéne az a kis alamizsna, ami járna, de nem jön már...hol a Zúr ilyenkor?

Látok gyerekeket, akik csillogó szemmel hallgatják, olvassák a meséket a szegény, bátor, becsületes legkisebb testvérről, Mátyás király igazságáról. Látom felnőni a gyereket. Csillog a szeme a sok könnytől: "nincs pénz tanulni, fiam..- hallok csendes hangokat. Nem számít a tudás? Mondom, hogy őrült vagyok...

Hallok hangokat messziről, mások, mint én. Nem az én fajtám. Minden irányból jön:"... nem vagy, nem vagytok normálisak! Miért hagyjátok! Megérdemlitek, ha nem tesztek semmit!"

Látok sok-sok embert. Azok sem olyanok, mint én, bár az én fajtámnak látszanak. De ők nem látnak engem, csak a Zurat nézik. Rossz a szemük, vagy az enyém. Ha jobban megnézem, nem a Zurat nézik, hanem azt a sok aranyat, drágakövet, ami a Zúr körül van. Azt nézik. Hallom a gondolataikat: jut kenyér, tanulhat a fiam, lesz ruhám és habos sütemény is. Azt is hallom, hogy feldereng egy-egy mondat nekik is: "Fiam! A böcsület a Tiéd, ha másod sincs. Ha böcsületed nincs, semmid sincs!" Hallom én, de ők már nem hallják? 

Látom, hogy elfogy a sok arany, meg drágakő, látom, eltűnt a Zúr. Hova lett? Nem látom a füsttől, nem hallok a zajtól, érzem a büdöset, megfojt...

Aztán látom, hogy megyek az úton, szemben mindenkivel. nem is megyek, száguldozok. Szembe jönnek. Sokan. Mindenki. Megőrültek? Vagy én? Megőrültem. Ezek a lázas víziók, ez nem normális. Vagy igen?

Az őrült az, aki hiszi is, amit tesz... akkor nem én vagyok őrült? Én nem harcolok, én békére vágyok. A Zúr mondá: harcolunk. Ha én mégse, akkor őrült vagyok? Látomások, a Zúr, víziók? Most akkor mi a valóság? Mi az igaz? Ha mégsem vagyok őrült, akkor a Zúr sem igaz? Akkor ki megy szembe a forgalommal? Ha nem én, akkor a Zúrnak annyi lesz. Mondom, hogy őrült vagyok.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.